Második rész

- Suoma, lányok, nagyon örülök, hogy újra találkozunk – intett felénk mosolyogva Pep.

- Mi már kevésbé…

- Leticia!

- Bocsáss meg a lányok viselkedése miatt, egy kissé idegesek. Hamarosan itt a döntő, és nem túl kellemes, ha nem hagyják az embert dolgozni – morogtam idegesen, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Viszont most már nagyon jó lenne megtudni, hogy mit kerestek itt.

- Csak szeretnénk látni, hogy mennyit fejlődtetek tavaly óta.

- Habi – suttogta a fülembe Kels, mire helyeslően bólintottam. Fogalmunk sem volt miért tiszteltek meg jelenlétükkel a srácok – és ez a tudat, vagyis inkább tudatlanság az egész csapatunkat feszélyezte. Időközben Guardiola is csatlakozott a srácokhoz, így végre egyedül maradtam a csajokkal.

- Most mi a fenét csináljunk? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Már másfél hete ez ment, minden délután, minden egyes edzésen. Eleinte próbáltunk tudomást semmi venni róluk, de ez a taktika hamar befuccsolt. A folyamatos bekiabálásoktól csak dekoncentráltakká váltunk, és ez csak még inkább felpaprikázta a kedélyeket a lelátókon és a pályán egyaránt. És ez csak az egyik problémánk volt a sok közül. A csapatot a teljes széthullás veszélyeztette, mindössze 15 bevethető játékosunk maradt a 23-as keretből.

- Azon kívül, hogy tudomást sem veszünk róluk? Nem sok mindent tudunk.

Teljesen igaza volt Kelsnek, és ez dühített a legjobban. Hogy semmit nem tehettünk ellenük. A kezünk meg volt kötve, hiszen mi csak egy alosztálya voltunk a nagy klubnak.

- Hát akkor nem veszünk tudomást róluk – nyögtem beletörődően, és összekapaszkodtunk a lányokkal. Persze ezt a fiúk sem hagyhatták szó nélkül, hangos füttykoncertbe kezdtek. Egy laza ujjmozdulattal lezártnak tekintettem a dolgot. Viszont ez a megmozdulásom is csak olaj volt a tűzre. – Fogjatok le különben esküszöm vérfürdőt rendezek…

- Arra kíváncsi leszek – vigyorodott el Leti – De kérhetek valamit? Könyörgöm, kezdd Valdes-szel, nehogy a végén ne jusson rá időd.

- A kérésed számomra parancs, de csakis Piqué után – fintorogtam.

- Csajok – kiáltotta el magát Kelsey, és várt néhány percet, míg mindenki befejezte az addigi tevékenységét – van még fél óránk, csináljunk is végre valamit.

- Oké – vettem át a szót, és a tizenhatos vonalához álltam– a felállást tudjátok, a labdát pedig próbáljátok elvenni a támadóktól és Larához – aki a félpályán állt – juttatni, aki ha megkapja indulhat kontrázni. Clau nagyon figyelj, egyedül leszel, nem valószínű, hogy odaérnek a védők. – barátnőm felmutatott ujjával jelezte, hogy hallotta és megértette a figyelmeztetést.

- A szögletet ki rúgja? – kérdezte Flor, a bal hátvédünk.

- Ö-ö-ö – gondolkoztam a lehetőségeken. Nora és Lena is sérültek, így nem sok választásom maradt – majd én – sóhajtottam és kezemben a labdával megindultam a bal sarok felé. Az ívelés katasztrofálisra sikeredett, a hosszú oldalra bombáztam, ami jó pár méterre elkerülte a legutolsó embert is. Kelsey a fejét csóválva rúgta vissza a labdát.

- Ez nagyon gyenge volt.

Oh igen, köszi köszi, puszi.

- Ezzel én is tisztában vagyok – morogtam magam elé, és újra a sarokhoz illesztettem a lasztit. A következő lövésem már sokkal pontosabb volt, Raquel fejére céloztam, aki könnyűszerrel fejelte be az ívelt labdát. – Beca! Ne maradj le róla, látod, hogy simán belőtte.

A következő néhány perc folyamatos kiabálásokkal, és hisztizéssel telt. A védekezés lassan átment pankrációba, folyamatossá váltak a mezráncigálások, és a kisebb nagyobb lökdösődések. Minden egyes hibát kifütyültek a fiúk, és ez érthető módon mindenkit idegesített.

- Suo csinálj már valamííííít – toporzékolt mellettem Rebeca, és a lelátó felé intett – így nem vagyok hajlandó tovább védeni.

Mélyet sóhajtottam. Már nem kellett sokat várni, hogy valami elszakadjon nálam, és ordítva rontsak rá a népre.

- Josep Guardiola – kiáltottam egy hatalmasat, amibe az egész pálya beleremegett – ha nem hallgattatod el azokat a barmokat, esküszöm, hívom a biztonságiakat és velük dobatlak ki titeket.

Az edző a fiúk felé fordult, és hosszas magyarázásba kezdett. Láthatólag ez nem tetszett a srácoknak, de ugye mint tudjuk egy edzővel nem lehet vitatkozni.

- Ezek elhúznak – nyitotta nagyra az amúgy is hatalmas szemeit Cia – Na ne, ezek tényleg elhúznak.

Hiú remény volt, ugyanis a megindult embersereg nem a kijárat felé ment, hanem egyenesen a kispadokhoz.

- Na neee - nyögtem elkeseredetten és Guardiolához rohantam – ezt most te sem gondolod komolyan!!!

- Oh dehogynem – mosolygott ránk negédesen. Ha eddig nem lettünk volna biztosak benne, hogy baj lesz… hát most már ez száz százalékosan bebizonyosodott. Ugyanis a fiúk melegítői alatt rendes edzős mez volt. – Sajnos túl nagy a feszültség a két csapat között. Ez nagyon nem tesz jót a klubnak. Na ezt fogjuk most kiküszöbölni.

- A-a sajnáljuk, de az edzésünk két perc múlva lejár – morogtam az órájára mutatva.

- Már ne is haragudj – folytatta ugyanazzal a gusztustalan hangnemben -, de azt hiszem, egyedül én vagyok itt az edző.

- Csak nem a miénk – vágott közbe Kelsey.

- Ebben viszont ne legyél olyan biztos…

Mi van?! Az egész csapat egy emberként akart tiltakozni, de ettől az apró mondattól mindenkinek a torkán akadt a szó.