Harmadik rész

- Ez mit akar jelenteni? – kérdeztem szemöldök ráncolva. Na még csak az hiányzik a csapatunknak, hogy pont ő vezesse… De hát ez teljesen kizárt! Nem edzhet egyszerre két csapatot! De akkor…

- Időben meg fogtok tudni mindent – próbált nyugtatgatni, de már rajta is látszott, hogy kezd kifogyni a béketűréséből. – Oké Victor – fordult a srácok kapusához -, akkor most te jössz. És te Suoma – intett a tizenegyes vonalához. – Reméljük a büntetőid hatékonyabbak lesznek, mint a szögletrúgásaid.

Semmi értelme nem lett volna vitatkoznom, így hát szó nélkül indultam a helyemre. 

- Hajrá Suo!

- Te vagy a legjobb!

És ezekhez hasonló kedves szavakkal próbáltak buzdítani a lányok. A fiúk velük ellentétben teljes lelki nyugalommal várták a –számukra- egyértelmű győzelmet. Rettentően idegesített. A tekintetük, a mozdulataik, még a testtartásuk is azt sugallta: semmi esélyed. Mélyet sóhajtottam, hogy egy kissé lenyugtassam magam, és a vonalhoz illesztettem a labdát. Nem gondolkoztam, pontosan tudtam, hogy hova fogom lőni. Egy kisebb nekifutás után a kapu bal felső sarkába bombáztam. A lövés védhetetlen volt, Valdes ujjai épp hogy súrolták a labdát.

A következő három lövés szintén hálót talált, amitől a kapus érthetően kezdett idegessé válni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a helyzetet. Piszkosul élveztem, ahogy a fiúk arcán folyamatosan halványult az önelégült vigyor. És ha már lúd legyen kövér alapon, egy utolsó hatalmas lövésre készültem.

A törzsemmel kissé balra fordultam, nem túl feltűnően, éppen csak annyira, hogy ez a hálóőrnek is szemet szúrjon. Hátráltam pár lépést, és lassan nekifutottam. Valdes már nem volt ennyire türelmes – pár másodperccel hamarabb vetődött a kelleténél, ráadásul rossz irányba. Elvigyorodtam. Ahelyett, hogy lazán átemeltem volna fölötte a labdát, gondoltam egyet és – hogy még jobban megalázhassam (bár van annál megalázóbb mikor egy lány négy lövéséből egyet sem tudsz hárítani? Van hát, ha az ötödik is bemegy.) – külsővel a jobb alsó sarokba söpörtem.

Nem volt sikítozás, sem örömködés – bár látszott a lányokon, hogy majd kiugranak a bőrükből. Leticia a szája elé kapta a kezét, az arca eltorzult a visszatartott nevetéstől. Kérdő tekintetemet látva könyökével oldalba bökte Kelsey-t, aki fintorogva a kapu irányába bökött.

Ekkor robbant a bomba… A céklavörös arcú kapust látva kitört belőlem a nevetés.

- Még… még nem sikerült kellőképp bemelegítenem – motyogta.

- Hát haver, ezt asszem jól megszívtad – kocogott mellé Piqué, és hatalmas kezeivel barátságosan hátba veregette. – Ne aggódj, lesz ez még így se.

- Tű-nés – szűrte a fogai között a kapus. Ha szemmel ölni lehetne, akkor a fiú már rég holtan rogyott volna össze…

- Jól van srácok, nyugalom – intette le őket Pep. – Victor kap még lehetőséget a bizonyításra. És Suoma is. Kezdheted is, ballal.

- Tessék? – értetlenkedtem. – Ezt most nem értem.

- Menj a vonalhoz, és folytathatod a büntetőrúgást, de ezúttal ballal. – magyarázta mintha legalábbis egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. De ezúttal pontosan annak éreztem magam.

- Pep, te is tudod, hogy egylábas vagyok – morogtam idegesen- a bal lábammal nem tudok lőni.

- Na látod, épp itt az idő, hogy megtanulj. Ma már nem engedheti meg egy csatár azt a luxust, hogy csak egy lövő lába legyen.

Mi a fenéről beszél? Hányan ölnének azért, hogy legalább fele olyan jobb lábuk legyen, mint nekem…

- Napszúrást kaptál? – érdeklődtem kedvesen, és a homlokára tettem a kezemet – Ez egy női csapat. Soha nem lesz olyan lábam, mint Messinek, de ezt senki nem is várja el tőlem.

- Óóóó dehogynem. Ballal lövöd a következő sorozatot.

Kedvem lett volna oda futni hozzá és felképelni az egész csapat előtt. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy milyen siralmas a bal lábam, erre fogja magát és simán leéget mindenki előtt. Ismerem már annyira Josepet, hogy tudjam, a hiszti nála semmit sem ér. Így inkább fogtam a labdát és a már oly jól ismert vonalhoz illesztettem. Nem néztem fel, biztos voltam benne, hogy Valdés önelégült vigyora a maradék erőmet is szétfoszlatta volna.

Végül is jobban jöttem ki a párbajból, mint azt remélni mertem. Az öt lövésből mind az öt kaput talált, és ebből három be is ment.

- Tízből nyolc – jelentettem be elégedetten, és a kapushoz fordultam - ne aggódj, ha sokat edzel, talán jövőre lehet esélye a csapatodnak.

- Suoma vegyél vissza, különben mehetsz padozni – figyelmeztetett az edző.

- Semmi baj mester – vágott közbe Valdés, majd nagy tempóban megindult felém. Egy felbőszült bikára emlékeztetett, aki épp készül rárontani a matadorjára. Kezdtem azt hinni, hogy lendületből fog felöklelni, de az utolsó pillanatban mégis sikerült megállnia. Néhány centiméter választotta el az arcunkat, és mind a ketten úgy fújtattunk, mint aki több tíz kilométeres távot futott le.

- Na és akkor most meséld el kicsi lány, mi a problémád velem?

- Fáj az igazság? – kérdeztem angyalian ártatlan arcot vágva. Időközben az egész pálya elcsendesült, mindenki lélegzet visszafojtva várta, hogy mi fog ebből a szituból kialakulni

- Tudod én megküzdöttem azért, hogy most itt lehessek. Te viszont csak egy túlsztárolt kis liba vagy, aki soha nem fogja megtudni, hogy mi az a kemény munka, és soha nem fog vért izzadni, mert mindent a segge alá tesznek.

Te idióta seggfej, ha tudnád, hogy én mennyit szenvedtem azért, hogy most játszhassak. Legszívesebben a képébe ordítottam volna ezeket a szavakat, de végül a finn hidegvér utat tört az ereimben, és sikerült valamennyire lenyugtatnom magam.

- Nem érdekelnek az üres szavak – sziszegtem, és eltaszítottam magamtól. – Bizonyítsd be, hogy jó kapus vagy.