Hatodik rész

Először is szeretnék elnézést kérni mindenkitől, hogy régen volt friss. A suli előtt kicsit összesűrűsödtek a dolgok, de most itt vagyok az új résszel :) Nem túl eseménydús és picit rövid is, de néha ilyennek is kell lennie :) A véleményetekre továbbra is nagyon-nagyon kíváncsi vagyok ;) Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást mindenkinek! :)

Talán órákig, de lehet, hogy csak percekig meredtem némán, mozdulatlanul a papírra. Nem akartam hinni a szememnek. Olykor-olykor szólásra nyitottam a számat, de a mondat újbóli elolvasásakor mindannyiszor abba maradt a mozdulat.

- Olvass tovább – mosolygott rám, és a papírokra bökött. Szaggatott mozdulatokkal először Pepre, majd a lapokra néztem.

- Inkább te – nyögtem ki remegő hangon, miközben átnyújtottam az előttem lévő iratokat.

- Rendben – mosolygott továbbra is, és a papírokat félretéve az ujjaival kezdett játszadozni. – Tehát. Mint tudjuk a szerződésed nyáron lejár a csapatnál, amit a klub nem kíván meghosszabbítani. Ehelyett kínál egy teljesen újat, ami 2011 augusztus 31-ig élne, miszerint az idő lejártáig a férfi csapatnál készülnél a következő idényre. Ha a vezetőség úgy látja, akkor további évekkel hosszabbítaná meg a szerződésed, természetesen a nagy csapatnál.

- És ha nem akar hosszabbítani?

- Erről felesleges még beszélnünk.

- Szóval, ha jól értem, akkor ez a félév csak egy felkészülés lenne, a csapattal edzenék, de tétmeccsen még nem lépnék pályára?

- Elméletileg, igen. Gyakorlatilag nem. Kell pár hét, hogy formába lendülj, és hogy összeszokj a csapattal, de április elején már számítok rád.

- Ez… igazából nem is tudom, hogy mit mondjak – sóhajtottam egy hatalmasat. A fejem zsongott a hirtelen nyakamba szakadó információ áradattól.

- Nem is kell. Olvasd át a tervezetet, és szombaton várunk vissza Rosell úrral. Ez egy nagyon fontos döntés, gondold át jól.

- Igen – motyogtam az iratokat a táskámba csúsztatva. – Szombat, rendben – gyorsan megöleltem Pepet, és az ajtóhoz indultam.

- Suoma, várj egy kicsit, kérlek. Jól figyelj rám, szombatig senkivel nem találkozhatsz, senkivel nem beszélhetsz, érted?

- De hát vasárnap meccs lesz! Muszáj a csapattal edzenem – semmit nem értettem. Persze, ez nem mindennapi dolog, dehogy három napig senkivel nem beszélhetek… nem túlzás ez egy kicsit?

- Minden edzés után Tito külön fog foglalkozni veled.Viszont nem bánnám, ha a hétvégi meccset inkább kihagynád, és teljes mértékben az új feladataidra koncentrálnál.

- Az kizárt, Pep – ráztam meg a fejem mosolyogva – Amíg a csapat kapitánya vagyok, addig nem kérhetsz tőlem ilyet. Viszlát.

- Ugyanolyan makacs mint az apja- mormogta még halkan, mire egy halvány mosoly futott át az ajkaimon.

A parkoló sokkal közelebbinek tűnt a megszokottnál. A fejem erősen lüktetett a kavargó gondolataimtól, nem tudtam, hogy mit gondoljak, megmagyarázhatatlan érzés uralta a testemet.

Percek óta állhattam az autóm mellett, mire feleszméltem, és a kulcsom után kezdtem kutatni. Hoztam a formámat, a kulcs óvatosan kiscsusszant az ujjaim közül, és pár méterrel egy másik kocsi előtt landolt.

- Oh szia – szállt ki a járműből a barna hajú srác- ez azt hiszem a tiéd- mosolygott, és átnyújtotta a slusszkulcsot. Egy pillanatra ledermedtem, ahogy azok a zöld szemek a tekintetembe mélyedtek

- Öhm igen, köszi – motyogtam, és enyhén megráztam a fejemet, hogy valamennyire magamhoz térjek. Suoma Kärki mi van veled?!

- Az öltözőben nem sikerült bemutatkoznom, a nevem…

– Igen igen – mosolyogtam zavartan, és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Persze, hogy tudom, ki vagy! – engem Suoma Kärkinek hívnak.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.

- Igen, én is. Ne haragudj, de sietnem kell, szia – mosolyogtam. Választ sem várva bepattantam a kocsimba, és elhajtottam az edzőközpontból.

Első díj *-*

Köszönöm a díjat Nikíínek :) <3

Szabályok:
1) Tedd ki a logót a blogodra!
2) Köszönd meg a díjat akitől kaptad!
3) Írj magadról hét dolgot!
4) Küldd tovább hét embernek!
5) Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket!

1) Imádom a futballt, kedvenc játékosaim Cesc Fábregas, Bojan Krkic, Gerard Piqué és Xavi Hernández. A Barcelona mellett drukkolok az Arsenalnak, és az AS Romának :)

2) Kedvenc autóversenyzőm Kimi Räikkönen, miatta szerettem bele a forma1 világába. Jelenleg Seb Vettelnek szurkolok :)

3) Imádom a finn és a spanyol nyelvet. Pár éve elkezdtem tanulni finnül, de mivel nem találtam jó anyagot, így be kellett fejeznem. Azért a telószámát eltudom kérni Kimitől :P :D

4) Hatalmas terveim vannak a spanyol (és katalán nyelvvel) kapcsolatban. Elkezdtem spanyolul tanulni (autodidakta módon), és az álmom az, hogy két év múlva a Szegedi egyetem spanyol szakára járhassak, és pár év múlva Katalónia területén éljek :)

5) Nagyon félek az érettségitől.

6) A barátaimért bármire képes lennék.

7) Elég bátortalan író vagyok, rengeteget jelent számomra az a pár vélemény, amit az "olvasóim" a blogon hagynak :)

Akiknek tovább küldöm:

Franky

Nikíí
Theodora
Renee
Mercii
Nixííh
Niku

Ötödik rész

A fejem iszonyatosan zúgott az eséstől, és a lányok a folyamatos kiabálásaikkal sem segítettek, hogy egy kicsit is jobban érezzem magam. Lassan a szédülés is szűnni kezdett, és Kelseyék óvatosan megpróbáltak ülőhelyzetbe tornázni.

- Oké szóval elmagyarázza valaki lassan és halkan, hogy mi a fene történt? Nem emlékszem semmire.

- A kapu előtt összeakadtál Victorral, és beverted a fejedet – magyarázta Kelsey. – Úgy tűnt, hogy nincs baj, mert gyorsan felugrottál, de aztán pár lépés után egyszerűen összeestél.

- Fel nem tudom fogni, hogy lehetsz ilyen felelőtlen! – kiáltott közbe Leticia.

- Mikor fogsz végre felnőni? – tette fel a kérdést Kels égre emelt tekintettel. A fejmosás itt véget is ért, a két lány a további ordibálás helyett egyszerűen csak a nyakamba vetették magukat.

- Soha – kiáltottuk hangosan nevetve.                                              

- Ne örülj előre, az orvost akkor sem úszod meg – néztek rám ördögi vigyorral az arcukon. Pontosan tudják, hogy mennyire gyűlölöm a dokikat, és a folyamatos ellenőrzéseket. – És a papírokkal szépen beköszönsz Guardiolához, beszélni akar veled.

- Nemáááár, egy kis pihenés sokkal többet érne, higgyétek el – mosolyogtam rájuk kiskutya szemekkel, de látszólag nem hatotta meg őket. Fejüket csóválva, karon ragadtak és a kijárat felé kezdtek húzni. Időközben útjaink elváltak, a csajok gyorsan le akarták tudni az orvosi ellenőrzést, velük ellentétben én viszont egy kellemes zuhany mellett tettem le a voksomat. Az öltözőbe lépve pillanatok alatt megszabadultam a füves és átizzadt ruháimtól, és mivel a fiúknak már hírük sem volt, így egy szál törölközőben indultam a zuhanyhoz. Fél óra a forró víz alatt elegendő időnek tűnt, hogy lélekben felkészüljek egy újabb Pep-féle fejmosásra. A hajamat törölgetve léptem ki az ajtón, mélyen a gondolataimba voltam temetkezve, így még a szívem is megállt egy pillanatra, mikor gyanútlanul egy testbe ütköztem. Persze eközben a törölközőmnek is pont most kellett beakadnia az ajtó egyik kiálló szögébe. Égő fejjel próbáltam rángatni az anyagot, de az ahelyett, hogy kiszabadult volna, még tovább szakadt.

- Hagy segítsek – mosolygott rám a barna hajú srác, és hogy takarja a fedetlen felsőtestemet, magához ölelve nyúlt át a szöghöz. Másodpercekkel később végre újra szabadnak érezhettem magamat. Szorosan öleltem át a törölköző megmaradt darabjait, majd észbe kapva azonnal az öltöző sarkához rohantam.

- Egyébként a nevem…

Hallottam még a fiú hangját, miközben villámsebességgel kapkodtam magamra a ruháimat, hogy minél hamarabb eltűnhessek a helyről. Josep irodájáig futva tettem meg az utat, nem kis bosszúságot okozva ezzel az épületben dolgozó szerelőknek. Kopogás nélkül estem be Pep irodájába.

- Én is örülök neked – nézett fel rám a papírjai mögül. – Hogy vagy?

- Ezt a kérdést inkább hanyagoljuk – zuttyantam le a vele szemközti székbe, kezeimmel a térdemre támaszkodva próbáltam újra megfelelő mennyiségű levegőhöz jutni. – Szóval miről is akarsz velem beszélni?

- A jövődről. Azt hallottam, hogy ott akarod hagyni a válogatott, igaz ez?

- Igaz, és?

- Vegyél vissza egy picit – morgott rám Pep. Rögtön tiltakozni próbáltam, de egy kézmozdulattal belém fojtotta a szót. – te is csak egy ember vagy a csapatból, nincs jogod félvállról venni a futballozást.

- Egy – bólintottam beleegyezően – de te is tudod, hogy nélkülem nem lenne ugyanaz a csapat. Hol volt két éve? Csak egy szerencsétlen bekkelő csoport volt. Rajtam kívül nincs más támadó. Én viszem előre ezt a rohadt csapatot, és ezzel te is tisztában vagy.

- Erről majd máskor beszélünk. Térjünk vissza az előző témához, szóval mik a terveid a jövőt illetően?

- Talán az év végén befejezem a foczást, és valami újba kezdek. Tanulni fogok, és énekelni.

Pep elképedve bámult rám. Hosszú percekre nyomasztó csend telepedett az irodára.

- Ezt te sem gondolod komolyan – nyögte ki nagy nehezen. – Feladnád a karrieredet egy hirtelen fellángolás miatt?

- A zene nem csak egy fellángolás – morogtam idegesen. – Az életem a foci, de hiányzik valami… túlságosan hozzászoktam már a győzelemhez… már nem olyan édes az íze, mint amilyen régen volt… és a zene…

- Ebben az esetben - köszörülte meg a torkát, félbeszakítva az áradozásomat a zenélésről. A vonásai megkeményedtek, a hangja tárgyilagossá vált. – tájékoztatnom kell téged. A héten két klub is bejelentkezett érted. A Real Madrid két milliót, az AC Milan hármat ajánlott fel, mindkét klub négyéves szerződést kínál. Rosell úr elutasította az ajánlatokat, de ha te máshogy döntenél…

- Nem – vágtam rá határozottan – soha nem megyek másik csapathoz, örökké culé maradok.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodott el. – Tehát ebben az esetben jöjjön a klub ajánlata.

- A klubé? – értetlenkedtem. – De hiszen most mondtam, hogy be akarom…

- Csak olvasd el – mosolygott továbbra is, majd egy finom mozdulattal papírok tömegét helyezte elém.

Unott fejjel bámultam a férfire, miközben oda sem figyelve belelapoztam a kötegbe. Már épp nyújtottam volna vissza, mikor a szemem megakadt az egyik papír első mondatán:

A(z) FIFA engedélyezi Suoma Kärki, 1992 július 22-én, Barcelonában született női labdarúgó részvételét, nemétől független, bármely FIFA által rendezett versenyen.

Negyedik rész

- Válassz valakit.

Nem kellett sokat gondolkodnom, pontosan tudtam, hogy kit fogok választani.

-Leticia, gyere ide kérlek. Fogadjunk, hogy ő is simán bevág neked négy gólt.

- Vigyázz ezzel a fogadásosdival, hidd el nem egy ember szívott már miatta.

- Sok a duma – vetettem oda neki foghegyről, és magamhoz vontam Letit – aki ma itt szívni fog az te leszel.

- Su… izé… öööh – nyögte barátnőm idegesen – nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog – suttogta.

- Én viszont igen – mosolyogtam rá, és bátorítóan megveregettem a vállát.

Mindig is gyűlöltem a fogadásokat, ám a győzelem teljes tudatában még is belementem.

Leticia első lövését a portás könnyűszerrel védte, amit persze nem hagyhatott szó nélkül. Magabiztosan mosolyogtam vissza, de barátnőmhöz azért intéztem pár „megnyugtató” szót.

- Szedd össze magad csajszi, nem szeretnék egy lepukkant bárban táncolni ezeknek a vadbarmoknak – sziszegtem a fülébe, és barátságosan megveregettem a vállát. – Azért szeretlek.

A következő három lövés simán bement, és már csak az utolsó volt hátra, ami…

- Kapufa! – kiáltotta Piqué, és a fiúk nagy részével a kapushoz rohantak, hogy együtt ünnepeljék a győzelmüket… és a halálomat.

- Jajj Suo, én annyira sajnálom – sandított felém barátnőm, mint aki bármelyik pillanatban kész arra, hogy elfusson, ha esetleg rá akarnám vetni magam.

- Ne butáskodj – mosolyogtam rá – nagyon jó voltál.

- Jól van srácok, a mókának vége, most játszani fogunk egy kicsit – Pep szavai hangos nyögéseket váltott ki a pálya különböző részeiről.

- Mester, letelt az egy óra…

- Tudom Dani, és azzal is tisztában vagyok, hogy már három napja szinte semmit nem csinálsz. Az edzésnek – váltott hangnemet az edző- akkor van vége, amikor én azt mondom. Világos?

Míg Josep felolvasta a két csapat névsorát, addig az asszisztense Vilanova kiosztotta a sárga és kék színű mellényeket. Kezdett világossá válni: Pep tesztel minket… és legfőképp engem.

A csoportom egyértelműen a támadó futball szellemében volt felépítve, helyet kapott benne többek között Xavi és Iniesta is. Míg a másik csapat Valdéssel, és a Piqué-Puyol párossal a védelem tengelyében igen csak áttörhetetlennek tűnt.

A meccs első pár perce a puhatolózásról szólt.

- Gerard – ordította Pep a pálya széléről – ha lennél olyan kedves, és szerelnéd Suomát… azt igazán megköszönném.

- De mester, ő egy… egy… kislány! – kiáltott kétségbeesetten a védő, mire én hangos kacagásban törtem ki.

Öröm volt látni, ahogy a szerencsétlen csak áll, és max a lábával mer a labdámhoz piszkálni.

- Nem egy porcelánbaba, menj már rá – utasította immár Puyol is.

Egy ideig még tanácstalanul ácsorgott, majd egy újabb kontratámadásnál megszítva magát, és becsúszva próbált szerelni, ami félig meddig sikerült is. A labdát elvesztettem, de kaptam egy kilencvenkilós szőrzsákot a nyakamba.

- Piqué – nyögtem levegő után kapkodva – szállj már le rólam.

- Uh bocsi – pattant fel hirtelen, és a segítségével én is felkászálódtam – minden oké? Jól vagy?

- Jól – motyogtam, és a mellkasomat dörzsölgetve próbáltam elegendő oxigént a tüdőmbe szívni.

- Tudtam, hogy ebből csak baj lehet – morogta idegesen, miközben aggódó arccal elém guggolt. – Ne hívjunk orvost?

- Hagyj már – ráztam le magamról a kezeit. – Mondom, hogy jól vagyok – azzal intettem Pepnek, hogy folytatódhat a meccs.

Az állás sehogy sem akart változni. Villa és Messi hiába ostromolták a kapunkat, Kelsey olyan eleganciával szerelte a svéd óriást, hogy azt még Piqué is megirigyelhetné, és olyan szabályosan, ahogyan még Puyol sem tud játszani. Letinek csak nagyon ritkán volt védenie valója, de mikor sor került rá magabiztosan helyt állt.

Nem sokkal később Leti kirúgásából egy újabb kontratámadás indulhatott. Xavi sikeresen cselezte ki Busquets-et, majd egy rövid passz után már egyedül vihettem a labdát Valdés-re, aki hatalmas lendülettel tört ki a kapuból. A találkozás nem sikerült túl szerencsésre, a lábunk összegabalyodott, és már nem volt elég időm ahhoz, hogy a kezeimmel tompítsam az esést. A fejem kíméletlenül csapódott a földbe…

Harmadik rész

- Ez mit akar jelenteni? – kérdeztem szemöldök ráncolva. Na még csak az hiányzik a csapatunknak, hogy pont ő vezesse… De hát ez teljesen kizárt! Nem edzhet egyszerre két csapatot! De akkor…

- Időben meg fogtok tudni mindent – próbált nyugtatgatni, de már rajta is látszott, hogy kezd kifogyni a béketűréséből. – Oké Victor – fordult a srácok kapusához -, akkor most te jössz. És te Suoma – intett a tizenegyes vonalához. – Reméljük a büntetőid hatékonyabbak lesznek, mint a szögletrúgásaid.

Semmi értelme nem lett volna vitatkoznom, így hát szó nélkül indultam a helyemre. 

- Hajrá Suo!

- Te vagy a legjobb!

És ezekhez hasonló kedves szavakkal próbáltak buzdítani a lányok. A fiúk velük ellentétben teljes lelki nyugalommal várták a –számukra- egyértelmű győzelmet. Rettentően idegesített. A tekintetük, a mozdulataik, még a testtartásuk is azt sugallta: semmi esélyed. Mélyet sóhajtottam, hogy egy kissé lenyugtassam magam, és a vonalhoz illesztettem a labdát. Nem gondolkoztam, pontosan tudtam, hogy hova fogom lőni. Egy kisebb nekifutás után a kapu bal felső sarkába bombáztam. A lövés védhetetlen volt, Valdes ujjai épp hogy súrolták a labdát.

A következő három lövés szintén hálót talált, amitől a kapus érthetően kezdett idegessé válni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a helyzetet. Piszkosul élveztem, ahogy a fiúk arcán folyamatosan halványult az önelégült vigyor. És ha már lúd legyen kövér alapon, egy utolsó hatalmas lövésre készültem.

A törzsemmel kissé balra fordultam, nem túl feltűnően, éppen csak annyira, hogy ez a hálóőrnek is szemet szúrjon. Hátráltam pár lépést, és lassan nekifutottam. Valdes már nem volt ennyire türelmes – pár másodperccel hamarabb vetődött a kelleténél, ráadásul rossz irányba. Elvigyorodtam. Ahelyett, hogy lazán átemeltem volna fölötte a labdát, gondoltam egyet és – hogy még jobban megalázhassam (bár van annál megalázóbb mikor egy lány négy lövéséből egyet sem tudsz hárítani? Van hát, ha az ötödik is bemegy.) – külsővel a jobb alsó sarokba söpörtem.

Nem volt sikítozás, sem örömködés – bár látszott a lányokon, hogy majd kiugranak a bőrükből. Leticia a szája elé kapta a kezét, az arca eltorzult a visszatartott nevetéstől. Kérdő tekintetemet látva könyökével oldalba bökte Kelsey-t, aki fintorogva a kapu irányába bökött.

Ekkor robbant a bomba… A céklavörös arcú kapust látva kitört belőlem a nevetés.

- Még… még nem sikerült kellőképp bemelegítenem – motyogta.

- Hát haver, ezt asszem jól megszívtad – kocogott mellé Piqué, és hatalmas kezeivel barátságosan hátba veregette. – Ne aggódj, lesz ez még így se.

- Tű-nés – szűrte a fogai között a kapus. Ha szemmel ölni lehetne, akkor a fiú már rég holtan rogyott volna össze…

- Jól van srácok, nyugalom – intette le őket Pep. – Victor kap még lehetőséget a bizonyításra. És Suoma is. Kezdheted is, ballal.

- Tessék? – értetlenkedtem. – Ezt most nem értem.

- Menj a vonalhoz, és folytathatod a büntetőrúgást, de ezúttal ballal. – magyarázta mintha legalábbis egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. De ezúttal pontosan annak éreztem magam.

- Pep, te is tudod, hogy egylábas vagyok – morogtam idegesen- a bal lábammal nem tudok lőni.

- Na látod, épp itt az idő, hogy megtanulj. Ma már nem engedheti meg egy csatár azt a luxust, hogy csak egy lövő lába legyen.

Mi a fenéről beszél? Hányan ölnének azért, hogy legalább fele olyan jobb lábuk legyen, mint nekem…

- Napszúrást kaptál? – érdeklődtem kedvesen, és a homlokára tettem a kezemet – Ez egy női csapat. Soha nem lesz olyan lábam, mint Messinek, de ezt senki nem is várja el tőlem.

- Óóóó dehogynem. Ballal lövöd a következő sorozatot.

Kedvem lett volna oda futni hozzá és felképelni az egész csapat előtt. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, hogy milyen siralmas a bal lábam, erre fogja magát és simán leéget mindenki előtt. Ismerem már annyira Josepet, hogy tudjam, a hiszti nála semmit sem ér. Így inkább fogtam a labdát és a már oly jól ismert vonalhoz illesztettem. Nem néztem fel, biztos voltam benne, hogy Valdés önelégült vigyora a maradék erőmet is szétfoszlatta volna.

Végül is jobban jöttem ki a párbajból, mint azt remélni mertem. Az öt lövésből mind az öt kaput talált, és ebből három be is ment.

- Tízből nyolc – jelentettem be elégedetten, és a kapushoz fordultam - ne aggódj, ha sokat edzel, talán jövőre lehet esélye a csapatodnak.

- Suoma vegyél vissza, különben mehetsz padozni – figyelmeztetett az edző.

- Semmi baj mester – vágott közbe Valdés, majd nagy tempóban megindult felém. Egy felbőszült bikára emlékeztetett, aki épp készül rárontani a matadorjára. Kezdtem azt hinni, hogy lendületből fog felöklelni, de az utolsó pillanatban mégis sikerült megállnia. Néhány centiméter választotta el az arcunkat, és mind a ketten úgy fújtattunk, mint aki több tíz kilométeres távot futott le.

- Na és akkor most meséld el kicsi lány, mi a problémád velem?

- Fáj az igazság? – kérdeztem angyalian ártatlan arcot vágva. Időközben az egész pálya elcsendesült, mindenki lélegzet visszafojtva várta, hogy mi fog ebből a szituból kialakulni

- Tudod én megküzdöttem azért, hogy most itt lehessek. Te viszont csak egy túlsztárolt kis liba vagy, aki soha nem fogja megtudni, hogy mi az a kemény munka, és soha nem fog vért izzadni, mert mindent a segge alá tesznek.

Te idióta seggfej, ha tudnád, hogy én mennyit szenvedtem azért, hogy most játszhassak. Legszívesebben a képébe ordítottam volna ezeket a szavakat, de végül a finn hidegvér utat tört az ereimben, és sikerült valamennyire lenyugtatnom magam.

- Nem érdekelnek az üres szavak – sziszegtem, és eltaszítottam magamtól. – Bizonyítsd be, hogy jó kapus vagy.

Második rész

- Suoma, lányok, nagyon örülök, hogy újra találkozunk – intett felénk mosolyogva Pep.

- Mi már kevésbé…

- Leticia!

- Bocsáss meg a lányok viselkedése miatt, egy kissé idegesek. Hamarosan itt a döntő, és nem túl kellemes, ha nem hagyják az embert dolgozni – morogtam idegesen, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Viszont most már nagyon jó lenne megtudni, hogy mit kerestek itt.

- Csak szeretnénk látni, hogy mennyit fejlődtetek tavaly óta.

- Habi – suttogta a fülembe Kels, mire helyeslően bólintottam. Fogalmunk sem volt miért tiszteltek meg jelenlétükkel a srácok – és ez a tudat, vagyis inkább tudatlanság az egész csapatunkat feszélyezte. Időközben Guardiola is csatlakozott a srácokhoz, így végre egyedül maradtam a csajokkal.

- Most mi a fenét csináljunk? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Már másfél hete ez ment, minden délután, minden egyes edzésen. Eleinte próbáltunk tudomást semmi venni róluk, de ez a taktika hamar befuccsolt. A folyamatos bekiabálásoktól csak dekoncentráltakká váltunk, és ez csak még inkább felpaprikázta a kedélyeket a lelátókon és a pályán egyaránt. És ez csak az egyik problémánk volt a sok közül. A csapatot a teljes széthullás veszélyeztette, mindössze 15 bevethető játékosunk maradt a 23-as keretből.

- Azon kívül, hogy tudomást sem veszünk róluk? Nem sok mindent tudunk.

Teljesen igaza volt Kelsnek, és ez dühített a legjobban. Hogy semmit nem tehettünk ellenük. A kezünk meg volt kötve, hiszen mi csak egy alosztálya voltunk a nagy klubnak.

- Hát akkor nem veszünk tudomást róluk – nyögtem beletörődően, és összekapaszkodtunk a lányokkal. Persze ezt a fiúk sem hagyhatták szó nélkül, hangos füttykoncertbe kezdtek. Egy laza ujjmozdulattal lezártnak tekintettem a dolgot. Viszont ez a megmozdulásom is csak olaj volt a tűzre. – Fogjatok le különben esküszöm vérfürdőt rendezek…

- Arra kíváncsi leszek – vigyorodott el Leti – De kérhetek valamit? Könyörgöm, kezdd Valdes-szel, nehogy a végén ne jusson rá időd.

- A kérésed számomra parancs, de csakis Piqué után – fintorogtam.

- Csajok – kiáltotta el magát Kelsey, és várt néhány percet, míg mindenki befejezte az addigi tevékenységét – van még fél óránk, csináljunk is végre valamit.

- Oké – vettem át a szót, és a tizenhatos vonalához álltam– a felállást tudjátok, a labdát pedig próbáljátok elvenni a támadóktól és Larához – aki a félpályán állt – juttatni, aki ha megkapja indulhat kontrázni. Clau nagyon figyelj, egyedül leszel, nem valószínű, hogy odaérnek a védők. – barátnőm felmutatott ujjával jelezte, hogy hallotta és megértette a figyelmeztetést.

- A szögletet ki rúgja? – kérdezte Flor, a bal hátvédünk.

- Ö-ö-ö – gondolkoztam a lehetőségeken. Nora és Lena is sérültek, így nem sok választásom maradt – majd én – sóhajtottam és kezemben a labdával megindultam a bal sarok felé. Az ívelés katasztrofálisra sikeredett, a hosszú oldalra bombáztam, ami jó pár méterre elkerülte a legutolsó embert is. Kelsey a fejét csóválva rúgta vissza a labdát.

- Ez nagyon gyenge volt.

Oh igen, köszi köszi, puszi.

- Ezzel én is tisztában vagyok – morogtam magam elé, és újra a sarokhoz illesztettem a lasztit. A következő lövésem már sokkal pontosabb volt, Raquel fejére céloztam, aki könnyűszerrel fejelte be az ívelt labdát. – Beca! Ne maradj le róla, látod, hogy simán belőtte.

A következő néhány perc folyamatos kiabálásokkal, és hisztizéssel telt. A védekezés lassan átment pankrációba, folyamatossá váltak a mezráncigálások, és a kisebb nagyobb lökdösődések. Minden egyes hibát kifütyültek a fiúk, és ez érthető módon mindenkit idegesített.

- Suo csinálj már valamííííít – toporzékolt mellettem Rebeca, és a lelátó felé intett – így nem vagyok hajlandó tovább védeni.

Mélyet sóhajtottam. Már nem kellett sokat várni, hogy valami elszakadjon nálam, és ordítva rontsak rá a népre.

- Josep Guardiola – kiáltottam egy hatalmasat, amibe az egész pálya beleremegett – ha nem hallgattatod el azokat a barmokat, esküszöm, hívom a biztonságiakat és velük dobatlak ki titeket.

Az edző a fiúk felé fordult, és hosszas magyarázásba kezdett. Láthatólag ez nem tetszett a srácoknak, de ugye mint tudjuk egy edzővel nem lehet vitatkozni.

- Ezek elhúznak – nyitotta nagyra az amúgy is hatalmas szemeit Cia – Na ne, ezek tényleg elhúznak.

Hiú remény volt, ugyanis a megindult embersereg nem a kijárat felé ment, hanem egyenesen a kispadokhoz.

- Na neee - nyögtem elkeseredetten és Guardiolához rohantam – ezt most te sem gondolod komolyan!!!

- Oh dehogynem – mosolygott ránk negédesen. Ha eddig nem lettünk volna biztosak benne, hogy baj lesz… hát most már ez száz százalékosan bebizonyosodott. Ugyanis a fiúk melegítői alatt rendes edzős mez volt. – Sajnos túl nagy a feszültség a két csapat között. Ez nagyon nem tesz jót a klubnak. Na ezt fogjuk most kiküszöbölni.

- A-a sajnáljuk, de az edzésünk két perc múlva lejár – morogtam az órájára mutatva.

- Már ne is haragudj – folytatta ugyanazzal a gusztustalan hangnemben -, de azt hiszem, egyedül én vagyok itt az edző.

- Csak nem a miénk – vágott közbe Kelsey.

- Ebben viszont ne legyél olyan biztos…

Mi van?! Az egész csapat egy emberként akart tiltakozni, de ettől az apró mondattól mindenkinek a torkán akadt a szó.

Első rész

Oké, most lett elegem.

Hatalmasat rúgtam a labdába, szinte hallottam, hogy reccsentek bele a lábujjaim. Suoma Kärki vagyok, a Barcelona női foci csapatának a kapitánya. És újra az edzője. Ugyanis Edward Perez, a hivatalos edzőnk a tréning első harmadában szokása szerint lelépett.

- Már megint? – kocogott mellém Kelsey, a csapat rettenthetetlen jobb hátvédje. – Nyugi – tette a vállamra a kezét – már csak egy hónap, és leváltják.

 - Elegem van – dobbantottam egy hatalmasat a lábaimmal, és lefeküdtem a földre –Pár nap és döntő, ez így nagyon nem lesz jó. Csatár vagyok basszus, nem edző.

- Mi vagyunk a legjobbak, nincs szükségünk több edzésre – vigyorgott már messziről Leticia, és felém dobta a labdát, amit reflexből kifejeltem. Szúrós tekintetemet látva azonban gyorsan behúzta a nyakát, és feltartott kezekkel mosolygott tovább – Oké, csak vicceltem. De tény, hogy jók vagyunk. Ezt a pár edzést már simán levezényeled, nyugi.

- Akkor is elegem van – hisztiztem tovább, mire két kapus kesztyű repült a képembe – Hééé, ezért meghalsz – sikítottam, és barátnőm után eredtem.

Pár perces vidám futkározás után Leti a mellkasát tapogatva dőlt el a zöld gyepen. Kapus létére nincs hozzászokva a gyors sprintekhez.

- Esélyem se volt – durcáskodott diadalittas arcomat látva -, viszont vetődésben legyőzhetetlen vagyok.

- Az egyszer biztos – kacsintottam rá, és a csajok felé fordultam. – Oké, kezdünk! Leti a kapuba, Titti szöglethez készülj...

- Suo… vendégeket kaptunk…

- Mi a…? – kaptam hátra fejem, és a bejárat felé fordultam. A jelenet kissé hevesre sikeredett, erősen kellett a mellettem álló Kels vállába markolnom, hogy meg tudjam tartani magam.

- Hé hé, lassabban – morogta barátnőm, és a vállamba karolt. – Minden oké?

- Csak egy kicsit megszédültem – suttogtam, és leráztam magamról a karját. – Nincs semmi baj, jól vagyok. – ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést. A betolakodó csapat már a lelátó mellé ért, és kényelmesen elhelyezkedett az első sorban.

- Annyira elegem van már belőlük- sziszegtem, és hatalmas lendülettel elindultam a kordonon átmászó Puyol felé. – Szabad tudnom, hogy mi a fenét kerestek itt? Tudomásom szerint ma nem lesz félpályás edzés.

- Valóban nem – bólintott, és felém nyújtotta a kezét.

- Hagyjuk az udvariaskodást – morogtam, és a lelátóra mutattam. – Tehát?  

- Valami probléma van? – sietett mellém Leticia és Kels is. Egyre inkább gyűlt a tömeg a pálya szélén, néhány srác is kedvet kapott és lemászott hozzánk. Ettől persze a feszültség is egyre inkább nőtt. A zaj lassan kezdett elviselhetetlenné válni, mindenki egymás szavába vágva kezdett el beszélni.

- Oké, pofa be – kiáltottam el magam, mire mindenki elcsendesedett – Tűnés a helyetekre – intettem a csajoknak, és a fiúk kapitánya, Puyol is hasonlóképp tett. Már csak páran maradtunk az oldalvonal mellett.

- Oh, hiszen még nem is köszöntöttük a hölgyeket – vigyorgott Piqué, és egy színészeket meghazudtoló mozdulattal hajolt meg előttünk. Undorodva köptem egyet a földre.

- Felfordul tőled a gyomrom – fintorogtam.

- Valójában – vette át a szót a kapitány – mi sem tudjuk miért kellett idejönnünk. Josep irányított ide minket.

- Jöttünk megnézni az asszonyainkat – vigyorgott Valdés, és diadalittasan összepacsizott Piquével.

- Asszony a jó édes any… - vágott közbe eltorzult arccal Cia, de Kels még időben tapasztotta barátnőnk szájára a kezét. A háta mögött ugyanis a férficsapat edzője, Josep Guardiola is befutott.